Monday, August 24, 2015

Interview with Matthew Rogers (USA) by Kristóf Farkas

“My identity is both fragile and fluid” 
interview with Matthew Rogers (USA) by Kristóf Farkas


--magyarul lent--

Dancer-choreographer Matthew Rogers started his career in New York City, and splits his time now working in the Czech and Slovak Republics and in Germany. Being at home in different parts of the world, he sees that ‘culture’ can reinforce individual isolation. On L1danceFest 2015, on the 17th of September in MU Theater, he performs his solo titled a fragile son, inspired by his personal experiences of being a foreigner; how that has shaped his identity and challenged his sense of purpose in the world.

photo: Veronika Brunova
The title of your solo is a fragile son. Do you consider yourself fragile in any way?
I use this word in the title to honor the beauty of fragility. And yes, I consider myself fragile. The human being is fragile. When we are harmonizing with our environment, we can forget how vulnerable we are. Just before breaking, in the fragile state we summon our fluidity and we bend. The last 3 years I have been living in Slovakia (for love). I found this experience has challenged my sense of purpose in the world. My identity is both fragile and fluid. Last year, I felt a desire to create from this experience; not by reflecting on it, but from within it. To embrace my role as a foreigner.

Your performance is based on a research on how culture is embodied in Czech and Slovak Republics through contemporary dancing. You quote Gretchen Vogel: “Culture is a body of knowledge concerning survival in a hostile world”. Can we say that culture is also about how to hide techniques and/or strategies? Hiding what you ‘know’ is a reasonable way of protecting yourself and your interests, but I think very few people on the planet are successful in developing new strategies for living without sharing themselves and what they know with others. Learning new ways and ‘growing’ or just being stimulated deeply seem to make survival interesting for humans. So in that way I would disagree with you. I think Vogel’s definition is more inclusive of sharing and exposure.
But your definition highlights what I feel inside of Vogel’s words- that ‘culture’ may be reinforcing individual isolation. Perhaps we have been teaching children generation after generation a cultural identity that separates them from what is unfamiliar and perpetuates survival mechanisms that are no longer necessary.
Maybe it is a big jump, but similarly, I have noticed when I dance, I can become threatened when I become aware of a person observing from ‘outside’ of our own experience or behaving in a way that is unfamiliar. I suspect this feeling of threat is cultural patterning.

Going back to the previous question, is it possible especially in dance to hide a movement?
There are many ways to explore what is more or less visible in movements. Rhythmic movement structures can accentuate individual movement, conceal others. Also muscular tone is a way of creating a value scale in movement material. If the spectator was somehow aware that something was being hidden, then, I guess, it could be fun for them to search for that movement.

What kind of differences do you see in contemporary dance between the West where you came from (USA) and the East (CZ, SK, D) where you work and live for some time now?
This question is part of what brought me into this research. I must say that my main relationship to dance is through my personal experience as a dancer on stage and in the studio than as a viewer. My process as a dancer is to develop appropriate methods of contributing my creativity, mostly through movement but also through language and voice.
When I started dancing in the work of others in Slovakia and in Germany, I did notice that many of my creative practices didn’t function so well. I have come to believe that is partially because in New York City I was primarily dancing for a choreographer who was really looking at choreography as an art form. Tere O’Connor is a self proclaimed structuralist, whose work is, unfortunately, often minimized in Europe to formalism. I was surprised to find artists in Europe less interested in following their own interests in choreography and more interested in reaching an audience. I feel the contemporary dance community I was a part of in New York was more of a subculture enjoying that status of outsider, whereas contemporary dance in Europe adopts or functions by many values that are shared by popular culture. Popular culture in Europe is more art friendly. Especially I feel this in Germany.
Perhaps this is why I was shocked in the beginning by the amount of criticism that happens in the studio in Europe. Showings and feedbacks are common practice in New York. Weak material would find its place or get edited out over time. But here, stating your opinion on every choice along the process seems the practice. I feel like artists here think no one is paying attention in rehearsal if you are not in a constant process of creating an opinion. Perhaps this is why everyone is busy with this task while watching art in Europe instead of seeing it for what it is. Personally I’ve gotten more used to the practice, but it feels like a waste of time when it is not pointed towards moving the work forward, which I know takes practice. 
The contemporary dance in Slovakia functions very different. Artists face similar pressure to reach the general public as I see in Germany, but dance lacks popular support and funding. Audiences and programmers build their perception of ‘good’ dance from the most popular European work. The creative discourse is unfortunately not productive for artists working there. Education on contemporary dance is lacking.
And even with all these challenges, I feel artists have trouble making work they themselves enjoy.  Many artists leave the country. This year a dance festival in Banska Bystrica, Slovakia was granted a large sum of money from the Ministry of Culture, but the Major would not sign the document allowing the funds. Publicly he said ‘naked men’ dancing is immoral and an unnecessary extravagance. Of course many countries in the East are experiencing internal cultural conflict. A simplified perspective on the world known as Fundamentalism may seem like a reasonable solution for many. So we have to find creative ways. Fortunately, I have found allies across Slovakia and the Czech Republic. Personal contact and communication has in many circumstances lead to trust.

You had the chance to work in the performance retrospective The Artist Is Present, which traces the prolific career of Marina Abramović. How was it?
This project occurred five years ago now. I used to talk about it all the time because it was so visible in NYC and everyone was curious. Then there was a documentary made about it and her.
This was a very unique experience for me. Briefly I was involved in the re-performances of four durational works by Marina during her retrospective at MoMA; three of them were in duet form (from the period of her career when she worked with Ulay) and one was a solo from later works.
There was a very strong sexual awakening in my body during this period of life, maybe because of that work, but I relied on that to maintain the alertness and openness required to perform for 3 months. It was a very transformative experience for me.
Interestingly enough, she never directed our performances. She gave us a kind of workshop which involved all kinds of exercises related to silence, discipline, concentration, endurance. Afterwards she simply said you are ready. She is a very charismatic and passionate person.

Have you ever felt homesickness in Europe? Why (not)? Does the body have homesickness?  
Yes, there have been moments of homesickness. I experience it in a few ways. One is when a memory comes to me. I experience it as an image in my mind connected to a sensation of a longing throughout in my body. Sometimes it is quite disorienting, like I am there. Mostly these images are of places in NYC. I also feel a kind of homesickness when I am simply overwhelmed by the struggle to adjust to my situation in Europe. And that is less of a longing and more a desire for release of this effort.
I also experience nostalgia for the place I grew up, but I have been having feelings like that since I moved away from home. Because my parents sold their farm that place, the architecture of my childhood is off limits. Presently, I feel very much I am missing my parents. This is also a kind of homesickness. A desire to be there for them as they grow older, an anxiety that I am missing an important stage of their life cycle, a longing to feel the face to face reality that we are new again to each other.
Finally, there is a special home dynamic I have with my partner in Slovakia. I mourn the absence of this in different ways when I am away, which is most of the time from traveling so much.
 
KÖM by L1 Association

“Az identitásom törékeny és formálható”
Matthew Rogersszel (USA) Farkas Kristóf, az L1 Egyesület KÖM Kritikai Önképző Műhelyének tagja beszélgetett 


Matthew Rogers táncos, koreográfus New York-ban kezdte pályáját, ahol Tere O’Connorral dolgozott, három éve azonban Szlovákia, Cseh- és Németország között osztja meg az idejét. A világon több helyet is otthonának érezve azt látja, hogy a „kultúra” felerősíti az egyén elszigetelődését. Az L1danceFest alatt szeptember 17-én, a MU Színházban mutatja be a fragile son című szólóját, melyet személyes élményei inspiráltak: hogyan formálta az identitását és alakította át a világról alkotott elképzeléseit az, hogy „idegenként” él Európában. Interjújában emellett mesél Nyugat (az Egyesült Államok) és Kelet (Szlovákia, Cseh- és Németország) között a művészet popkultúrához fűződő viszonyában, a kreatív gyakorlatokban és a kortárs tánc megítélésében tapasztalt különbségekről.

Az L1danceFesten látható szólód címe a fragile son (egy törékeny gyermek). Bárhogy is, de törékenynek tartod magad?
Ezzel a szóval a törékenység szépsége előtt tisztelgek a címben, és igen, törékenynek tartom magam. Az emberi lét törékeny. Mikor harmóniában élünk a környezetünkkel, elfelejtjük, mennyire sebezhetőek is vagyunk. Csakis a törés előtti állapotban leszünk rugalmasak, formálhatóak, ekkor pedig meghajlunk. Három éve élek Szlovákiában (szerelemből), ami alapvetően megváltoztatta, hogyan látom magamat és a helyemet a világban. Az identitásom törékeny és formálható. Tavaly éreztem először, hogy ezzel a témával kell foglalkoznom, úgy, hogy ne csupán reflektáljak rá, hanem felhozzam mindazt, ami bennem van, hogy elfogadjam magam, mint idegent.

Előadásod azon a kutatáson alapul, hogy a kultúra miként ölt testet a kortárs táncon keresztül Csehországban és Szlovákiában. Gretchen Vogelt idézed: “A kultúra olyan tudás, amely lehetővé teszi a túlélést egy ellenséges világban.” Mondhatjuk, hogy ez a kultúra a rejtőzködés technikáit és/vagy stratégiáit is magában rejti?
Elrejteni azt, amiről tudsz, indokolt reakció olyan esetben, mikor meg kell védened magad és az érdekeidet. De úgy gondolom, nagyon kevés embernek sikerül új életstratégiákat kifejleszteni anélkül, hogy önmaga ne nyilvánulna meg, vagy ne osztaná meg a tudását másokkal. Új lehetőségeket tanulni és (fel)nőni bennük, vagy csak fellelkesülni rajtuk, nagyon úgy tűnik, hogy a túlélés miatt fontos. Szóval ilyen értelemben nem értenék veled egyet. Szerintem Vogel definíciója inkább a megosztásról és a nyitásról szól. 
De a meghatározásod megvilágítja, mit értek Vogel szavai alatt, vagyis hogy a „kultúra” felerősítheti az egyén elszigetelődését. Talán tényleg olyan kulturális identitást tanítunk a gyerekeknek generációról generációra, amely eltávolítja őket mindattól, ami ismeretlen, és olyan túlélési mechanizmusokat örökít át, amelyek többé már nem is szükségesek.
Ez talán nagyon elrugaszkodott, de néha hasonlóan érzek, amikor táncolok. Előfordul, hogy fenyegetve érzem magam, ha rádöbbenek, hogy valaki a saját tapasztalataimat „kívülről” figyeli, vagy szokatlanul viselkedik. Gyanús, hogy ez a fenyegetettség-érzet is egy kulturális minta.

Az előző kérdés alapján – különösen a táncban – lehetséges elrejteni egy mozdulatot?
Sok módja van annak, hogy felfedezzük, több-kevésbé mi látható egy mozdulatban. A ritmikus mozgásstruktúrák kihangsúlyoznak egyes egyéni mozdulatokat, míg másokat elrejtenek. Még az izomtónus is eszköz ahhoz, hogy minőségi különbségeket mutassunk meg a koreográfiai anyagban. Ha a néző valamilyen módon rájön, hogy abban valami el volt rejtve, azt hiszem, élvezetes lehet számára megkeresni azt.

Milyen különbségeket látsz a kortárs tánc területén Nyugat (az Egyesült Államok), ahonnan te is jössz, és Kelet (Szlovákia, Cseh- és Németország) közt, ahol élsz és dolgozol már jó ideje?
Részben emiatt a kérdés miatt kezdtem bele ebbe a kutatásba. A tánchoz való kapcsolatom elsődlegesen személyes élményeken alapul, mint táncos – a színpadon és a próbateremben – , nem pedig mint néző. Táncosként olyan metódusok kialakításán dolgozom, amelyek elősegítik a kreativitásom kibontakoztatását, leginkább mozdulatokon, de akár nyelven és hangon keresztül is.
Amikor elkezdtem mások munkáiban táncolni Szlovákiában és Németországban, észrevettem, hogy bizonyos kreatív gyakorlataim itt nem működnek elég jól. Rá kellett jönnöm, hogy ez részben New York miatt van, mert itt leginkább egy olyan koreográfussal dolgoztam, aki a koreográfiára úgy tekintett, mint művészi formára. Tere O’Connor egy önmagát strukturalistaként definiáló koreográfus, akinek a munkáit Európában sokszor formalistáva degradálják. Meglepett, hogy Európában sok olyan művésszel találkoztam, akiknek kevésbé a saját koreográfiai koncepciójuk, inkább a közönség megszólítása a fontos. A New York-i táncélet, amelyhez én is tartoztam, sokkal inkább egy szubkultúra volt, amely büszkén vállalta, hogy kívülálló, míg az európai kortárs tánc jobban elfogadja és használja a populáris kultúrával közös értékeket. A popkultúra Európában művészetbarátabb. Különösen Németországban érzem így.
Talán pont emiatt sokkolt eleinte a kritika mennyisége, amit az európai alkotók már a próbateremben is kapnak. A munkabemutatók és a visszajelzések bevett dolgok New Yorkban is. A koreográfiában idővel a gyengébb részek is helyükre kerülhetnek, vagy később kihagyják őket. De itt minden döntést véleményeznek már a próbafolyamat során is. Azt érzem, hogy az itteni művészek azt gondolják, senki nem figyel oda a próbán, hacsak nem fejti ki folyamatosan a véleményét. Talán ezért is van mindenki ezzel elfoglalva, miközben nézi az európai előadásokat, ahelyett hogy egyszerűen annak látná őket, amik. Én személy szerint már hozzászoktam ehhez, de tiszta időpocsékolásnak érzem, mikor nem az a cél, hogy előrelendítse a munkát, bár tudom, hogy ezt is tanulni, gyakorolni kell.    
Szlovákiában a kortárs tánc teljesen máshogy működik. A művészeken hasonlóan nagy a nyomás, mint Németországban, hogy érjenek el minél szélesebb közönséget, de közben a táncművészet az anyagi és eszmei támogatás hiányától szenved. A nézők és a programerek, a „jó” tánc képét Európa legpopulárisabb előadásaiból alakítják ki. A kreatív diskurzus sajnos nem igazán termékeny az itteni művészek számára, ráadásul a kortárs táncoktatás sem túlságosan elterjedt.
Ezeken a nehézségeken túl pedig azt látom, hogy az alkotók nem tudnak olyan munkákat létrehozni, amelyekben örömüket lelnék. Sokan elhagyják az országot. Idén Banska Bystricában egy fesztiválra a Szlovák Kulturális Minisztérium nagy pénzt adományozott volna, de a polgármester nem írta alá a támogatási szerződést. Azt nyilatkozta, hogy a „meztelen férfiak” tánca erkölcstelen, és felesleges extravagancia. Természetesen számos kelet-európai ország tapasztal belső kulturális konfliktusokat is. Sokak számára elfogadható az a leegyszerűsített világnézet, melyet fundamentalizmus néven ismerünk. Tehát kreatív megoldási lehetőségeket kell találnunk. Szerencsére vannak ebben társaim Szlovákiából és Csehországból is. A személyes kapcsolatok és a kommunikáció a legtöbb esetben elvezetnek a bizalomhoz.

Lehetőséged volt együtt dolgozni a mozgalmas életű Marina Abramović, performanszművésszel a The Artist Is Present című retrospektív előadásában. Milyen élményekkel gazdagodtál?
Ez öt éve történt, és sokan kérdeztek erről már akkor is, mert New York-ban mindenki tudott róla és mindenkit érdekelt. Később dokumentumfilm is készült Marina Abramovićról és az eseményről.
Ez nagyon kivételes tapasztalat volt számomra. Röviden: én négy „duration piece” (kitartásra épülő darab) újrajátszásában vettem részt a MoMA-ban tartott retrospektív kiállításon. Háromban ezek közül párban voltunk – ezek a karrierjének az elejéről származtak, amikor Ulay-jal dolgozott –, egy pedig szóló volt a kései munkái közül.
Ebben az időben nagyon erős szexuális ébredést élt át a testem, talán pont emiatt a munka miatt, én pedig erre támaszkodtam, hogy fenntartsam azt az éberséget és nyitottságot, amit a három hónap követelt, amíg játszottunk. A teljes átalakulás élménye volt ez.
Érdekes, de Marina soha nem rendezte az előadásainkat. Egy workshopot tartott, ahol csenddel, fegyelemmel, koncentrációval és kitartással kapcsolatos gyakorlatokat csináltunk. Utána egyszerűen azt mondta: kész vagytok. Nagyon karizmatikus és szenvedélyes ember.

Éreztél valaha honvágyat Európában? A testnek van honvágya?
Igen, vannak ilyen pillanatok. Például amikor eszembe jut egy emlék. Mintha egy kép lenne, amelyet a testemben jelentkező vágyakozás vetít elém. Sokszor elég zavarba ejtő, olyan, mintha ott lennék – ezek általában New York-i helyek. Néha viszont azért érzek honvágyat, mert maga alá gyűr az európai beilleszkedéssel járó küszködés. Ez kevésbé honvágy, mint inkább az ettől való szabadulás iránti vágy.
Nosztalgiát érzek a hely után is, ahol felnőttem, de már azóta, amióta elköltöztem otthonról. És mivel a szüleim eladták a farmunkat, a gyerekkorom ezen része „lezárt épület”. Jelenleg úgy érzem, hogy nagyon-nagyon hiányoznak a szüleim. Ez is egyfajta honvágy. A vágy, hogy ott legyek velük, ahogy öregszenek, az aggódás, hogy az életük egy fontos részéből kimaradok, az óhaj, hogy a valóságban is szemtől-szembe állhassunk egymással és úgy érezhessük, mintha újra újak lennénk a másiknak.
Végül pedig van egy különleges otthoni dinamika a párommal itt, Szlovákiában. Sokféleképp gyászolom ennek a hiányát, amikor nem vagyok vele, főleg amiatt, hogy sokat utazom.

KÖM az L1 Egyesület támogatásával

No comments:

Post a Comment