Monday, August 24, 2015

Interview with Silvia Gribaudi (IT) by Zita Sándor

“Ugliness is a provocation” 
interview with Silvia Gribaudi (IT) by Zita Sándor
----magyarul lent---

Dancer-choreographer Silvia Gribaudi works with untypical bodies: dancers over 60, big beautiful women, or even ‘ugly’ bodies, challenging the concept of beauty in the contemporary society. Tackling sensitive topics of aging and death, her approach contains a huge amount of (self-)irony and humor as well. Her performance on L1danceFest 2015 titled WHAT AGE ARE YOU ACTING? on the 17th of September in MU Theatre features a 41-year-old woman and a 69-year-old man – ones we hardly ever get to see on stage in dance performances.

photo: Lorenzo Scaldaferro
You have been performing and teaching for a long time. What is the work you are most proud of?
Since 2009, I have been researching, giving workshops and creating performances, the protagonists of which were women over 60, the female imagery and the universe of expression, in many cities and countries. As a performer, working with groups of women over 60, I have learned the physical value of not doing, but being watched and discovering slowly, over time, the power of a gaze that expresses seduction or sorrow or defeat or something else which is undefined and therefore intriguing for me...
The ladies I’ve worked with have always showed huge enthusiasm and I noticed how, in general, the relationship between body and emotion can be unified into one, solid rhythm only over a slow and diluted time span. In all the groups I have met, sexuality is something that is much debated, at various levels, for example the search for pleasure, vitality, the respect of one’s femininity, the need to seduce and please. Competition and tragedy. As well as sexuality, death is a constant subject, the death of one’s child or husband... especially within the groups over 70 years of age or in smaller villages. Within the group, everybody knows that feeling of emptiness and that sorrow, so there is a need to start playing again, playing and experiencing something new, and to stay alive beyond the pain. The women I have met are constantly struggling between the abandonment they feel from outside and the pulsating need to gain recognition for the dignity of their story and of their personal sacrifices and efforts, to be constructive in work and/or within the family; they also feel a lack of unity between their mind, which still perceives the drive of youth, and a body which has been transformed by the years.
Thanks to their body, I learn the beauty of being, because wrinkles, hump, belly, teeth, hair, they all offer important details which tell a lot about each woman, in a different way, about how she has negotiated the fear of time and aging.

You perform and your projects take place often in streets and public places. Why are you interested in site specific creation? What kind of inspiration do you get from the performances in these places?
I’m interested in dance, art, and daily life. How can these things come together?  How much can the place where we are or our habits impact creativity? How can the presence of a performer change and create an added value in the society? As a performer, how much can you be in contact with people? How far can be something in the theatre also interesting on the street? What do you have to change to make it happen in the streets? How can people change your performance? As a performer, I think performing on the street provides a lot of information about communication, improvisation and timing. It’s a good place where we can practice a little task that we sometimes lose in the theatre: what is the risk in my choreographic structure?

You are making ‘body specific’ works as well, for example, your current work, ELOGIO DELLA LEGGEREZZA is a project with big beautiful women. How come that you are interested in bodies which are so far from the bodies which we usually see in dance productions? How do you work with these women and with their bodies?
Elogio della leggerezza is a theatre piece with the Italian director Roberta Torre. It is an ode to freedom, it is the story of two happy goddesses, who cross the world tiptoe and have the power to fly. Through the four elements, water, fire, air and earth, the goddesses will endeavor to fix things in the world of humans as seen from their point of view. We had this idea that we wanted to make a piece about women and goddesses and we decided to have these beautiful, big, flying women.

You bring to L1danceFest a dance piece titled WHAT AGE ARE YOU ACTING?. It will be about aging bodies, and as you say „it reveals ugliness as a necessity to open up to beauty against all stereotypes”. You are interested – again – in untypical bodies on the stage. Why do you choose to present ugliness on stage? What kind of impact can it make on the audience?
When I say ‘ugliness’, that is a provocation. In What age are you acting? we have two people on stage. A 41-year-old woman (myself) and a 69-year-old man, Domenico Santonicola. We went through an intense research period with dramaturgie Giulia Galvan, so that the presence of each of the performers could be enhanced in their contemporary life specificities, and they could also recall images where past, present and future are blended. On stage, Domenico evokes the Greek idea of beauty together with the reality of the contemporary age, whereas the woman evokes the classic beauty that is instead in contrast with the concept of beauty in the contemporary society. What age are you acting? chose to have two performers in their “middle ages”, in the critical age of physical change, approaching the second half of their lives.

Your work usually contains a huge amount of humor and irony, often self-irony. What do you think, does irony come with age?
I don’t know whether it comes with age, I hope so. Humor on stage is a mysterious art that needs to be understood, so the exploration continues in life and sometimes it is nature's gift, sometimes it is a choice.

Do you have any idols in theatre/dance life?
I have great respect for Wendy Houston and Nigel Charnock and I’m very interested in performing arts in general. If I think of an idol I have, I guess Pina Bausch changed my life!

Do you have an artistic statement you can share with us?
There is an expression, in Nichiren Daishonin’s Buddhism, that I really like, and it is TURNING POISON INTO MEDICINE. Every little thing we experience can be fuel for beauty and life, I find this concept fascinating and also very deep to put into practice, both in daily life and in artistic creation.

Have you been to Budapest or Hungary with your works earlier?

No. I’ve never been there! I’m very excited!

Do you have a message to the audience of L1danceFest 2015?
I’m very happy to have the opportunity to share the work with the audience of the festival. Here is my contact,, I will be happy to keep in touch with you and have your feedback! Enjoy the show!

KÖM by L1 Association


„Mikor azt mondom, csúnyaság, azzal provokálok”
Silvia Gribaudival (IT) Sándor Zita beszélgetett

A táncos-koreográfus Silvia Gribaudi atipikus testekkel dolgozik: 60 é feletti táncosokkal, „nagydarab, szép nőkkel”, vagy akár „csúnya” testekkel – így teszi próbára a kortárs társadalom szépségfogalmát. Érzékeny témákat érint, úgymint a halál vagy az idősödés, ugyanakkor szemléletmódjába jó adag (ön)irónia és humor is belefér. A 2015-ös L1danceFestre a What Age Are You Acting? című előadással érkezik szeptember 17-én a MU Színházba. A produkcióban egy 41 éves nő és egy 69 éves férfi szerepel – testek, melyeket igen ritkán látunk táncelőadásokban.

Volt valaha Magyarországon vagy Budapesten korábbi munkáival?
Nem. Soha nem jártam még erre! Nagyon izgatott vagyok!

Utcákra és közterekre tervezett projektek előadója és kiötlője. Miért érdekli a helyspecifikus alkotás? Milyen inspirációkat szerez ezeken a tereken?
A tánc, a művészet, és a mindennapi élet érdekel. Hogyan találkozhatnak ezek a dolgok? Mennyi kreativitást tartalmaz az a tér, amiben mi magunk vagy a szokásink tartózkodnak?  Hogyan tud az előadó jelenléte változtatni a társadalmon és egyfajta hozzáadott értéket létrehozni? Előadóként mennyire lehetséges kapcsolatba kerülni az emberekkel? Milyen mértékig lehet a színházban is és az utcán is érdekes a színház? Mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy a színház működjön az utcákon? Hogyan tudják az emberek megváltoztatni az előadást? Előadóként azt gondolom, hogy az utcákon való fellépés sok információt nyújt a kommunikációról, az improvizációról, az időzítésről. Jó terep arra, hogy azt a kis feladatot gyakoroljuk, amit néha elfelejtünk a színházban: mi a koreográfiai struktúránkban a kockázat?

Nemcsak térspecifikus, de „testspecifikus” alkotásokat is készít, egyik jelenlegi munkája, az Elogio della leggerezza olyan projekt, amiben „nagydarab, szép nők” szerepelnek. Honnan származik a nagydarab testekkel való munka ötlete? Az Elogio della leggerezza egy színházi előadás, amit Roberta Torre olasz rendezővel készítettem. Tulajdonképpen egy óda a szabadsághoz. Két istennő története, akik lábujjhegyen kelnek át a világon és repülni is tudnak. A négy elem; víz, tűz, levegő és föld segítségével arra törekszenek, hogy az emberek világában rendbe hozzák úgy a dolgokat, ahogy ők a saját nézőpontjukból látják. Volt egy ötletünk, akartunk egy olyan előadást, amiben istennők vannak, és úgy döntöttünk, hogy ezekkel a szép, nagy, repülő hölgyekkel csináljuk meg.

Az L1danceFestre a What Age Are You Acting ? [Milyen idősnek játszod magad?] című művel érkezik. Az előadás öregedő testekről fog szólni, mint ahogy mondja „a csúnyaságot olyan szükségszerűségnek mutatja, mely képes rávilágítani a valódi szépségre, a sztereotípiák ellenében.” Ebben az esetben sem tipikus testek színpadra vitele izgatja. Miért döntött úgy, hogy a csúnyaságot mutatja be a színpadon? Amikor azt mondom, hogy „csúnyaság”, akkor provokálok. A What Age Are You Acting ?-ban két ember van a színpadon. Egy 41 éves nő (jómagam) és egy 69 éves férfi, Domenico Santonicola. Intenzív kutatóidőszakon mentünk resztül a dramaturg Giulia Galvannal, hogy mind a két előadó jelenlétében hangsúlyozni tudjuk az aktuális életsajátosságaikat, de eközben olyan képeket is elő tudjunk hívni, amikben a múlt, jelen és jövő összekeverednek. A színpadon Domenico a görög szépségideált a kortárs korral együtt idézi meg, közben a nő a klasszikus szépséget idézi, ami leginkább ellentétben van a kortárs társadalom szépségfogalmával. A What Age Are You Acting? két „középkorú”, a fizikai változások idejében, kritikus korban lévő előadót mutat be, ők éppen az életük második feléhez közelednek.

Hosszú idő óta ad elő és tanít. Melyik az a munka, amire leginkább büszke? 2009 óta számos városban és országban kutatok, workshopokat tartok és előadásokat készítek, ezeknek az eseményeknek a főszereplői a 60 feletti nők, a női képzelet és a kifejezés világa. Előadóként, 60 éven túli nők csoportjaival dolgozva megtanultam a nemcsinálásnak, a nézve levésnek a fizikai értékét. Lassan felfedezem a nézés erejét: csábítást, szomorúságot vagy kudarcot, vagy valami mást, olyasmit fejez ki, ami meghatározatlan és ezért nagyon érdekes számomra.
A nők, akikkel dolgoztam, mindig nagy lelkesedést mutattak és lehetőségem volt megfigyelni, hogy általában véve a test és az érzelem közötti kapcsolat hogyan tud egyetlen, szilárd ritmussá válni egy lassú és oldott munkafolyamat alatt. Minden olyan csoportban, amelyikkel találkoztam, a szexualitás több vonatkozásában is igencsak fontos beszédtéma volt, mint például a gyönyör keresése, a vitalitás, az ember nőiségének a tisztelete, a csábítás és az örömszerzés szükségessége. Versengés és tragédia. Ugyanúgy, mint a szexualitás, a halál is állandó téma, az ember gyermekének vagy férjének a halála… különösen a 70 fölötti nők csoportjában vagy kisebb falvakban. A csoporton belül mindenki ismeri ezt az ürességet és szomorúságot, így óriási az igényük a játék újrakezdésére, a játék és valami új megtapasztalására, és arra, hogy a fájdalmon túl is életben maradjanak. A nők, akikkel találkozom, állandóan szenvednek a kívülről érzékelhető elhagyatottság miatt, miközben csillapíthatatlan vágyat éreznek, hogy elismerjék a történetük méltóságát, illetve személyes áldozataikat és erőfeszítéseiket. Építők karnak lenni a munkájukban/családjukban; közben pedig test és elme egységének hiányát érzik: szellemükben még mindig érzékelik a fiatalság hevét, ugyanakkor az évek során átváltozott testüket is. A testüknek hála én is tanulom a létezés szépségét, mert a ráncok, a púp, pocak, fog, haj mind fontos, sokat mondó részletek, melyek minden nőről különbözőképpen mesélnek – arról, hogyan küzdött meg az idő múlásával és az öregedéssel szembeni félelmével.

Munkái általában jó adag humort és iróniát, sőt, öniróniát tartalmaznak. Mit gondol, az irónia a korral jár? Nem tudom, remélem. A színpadi humor rejtelmes művészet, amit a közönségnek érteni, értelmezni kell. A keresés folyamatos az életünkben, az irónia olykor a természet ajándéka, máskor választás.

Van színházi vagy táncos példaképe, bálványa? Rendkívül tisztelem Wendy Houstont és Nigel Charnockot, és nagyon érdekelnek általában véve ez előadóművészetek. Ha egy példaképre, bálványra gondolok, akkor azt hiszem, Pina Bausch megváltoztatta az életem!

Van művészi hitvallása, vagy olyan gondolata, amit szívesen megosztana velünk?
Van egy kifejezés Nicsiren Daishonin buddhista tanításaiban, amit nagyon szeretek: „a mérget gyógyszerré változtatni”. Minden kicsi dolog, amit érzékelünk, a szépséget és az életet tápláló anyag lehet. Lenyűgözőnek tartom ezt az elgondolást, és nagyon mély dolognak azt, hogy átültessük a gyakorlatba; a mindennapi életben és a művészi alkotásban egyaránt.
Üzen valamit az 2015-ös L1danceFest közönsége számára?
Nagyon örülök, hogy van arra lehetőségem, hogy a fesztivál közönségével megosszam a munkám. Itt az elérhetőségem: . Örülni fogok annak, ha kapcsolatban maradunk és visszajelzést kapok. Élvezzék a show-t!
KÖM az L1 Egyesület támogatásával

No comments:

Post a Comment