Tuesday, September 8, 2015

Interjú Dömötör Judit L1-rezidenssel Kunstár Mónika lejegyzésében

„A jelenléten keresztül beengedjük a nézőt a saját személyes világainkba”
Dömötör Judit L1-rezidenssel Kunstár Mónika beszélgetett

„A tánc olyan kifejezési mód, amin keresztül bárki találkozhat önmagával, akár csinálja, akár nézi” – véli Dömötör Judit táncos koreográfus, az L1 Egyesület rezidense, aki saját bemutatóval készül az L1danceFest 2015-re. Táncosként és pszichológusként végzett mozgáskutatása és egy pszichodrámás sajátélmény inspirálta a szeptember 15-én a MU Színházban látható Szuterén című alkotását, melynek szimbolikus címe a tudattalanra, a lélek legalsó, föld alatti, láthatatlan szintjére utal. Táncos alkotótársaival együtt ide készül levinni a nézőket is, akik az utazás során saját árnyékszemélyiségük egyes tulajdonságait hordozó antiszerepükkel is találkozhatnak.


Fiatal, lelkes táncosként, ambiciózus alkotóként, pszichológiai tanulmányokkal a hátad mögött a mozgáskutatás iránya, folyamata vezetett el a darab témájához vagy a pszichológiai háttér volt az elsődleges vezérfonal, amivel foglalkozni akartál az első önálló alkotásodban?
Az ötlet a pszichológiai háttérből, főleg egy pszichodrámás antiszerep sajátélményemből jött már évekkel ezelőtt. De ami igazán érdekel a témából, oda én is csak most jutottam el a mozgáskutatáson keresztül. A saját mozgásom jegyeinek kibontásán keresztül az engedés felé, önmagam elfogadása és felvállalása felé tettem jelentős lépést, ami egy táncos előadónak az életben és a színpadon egyaránt nagyon fontos. Úgy is mondhatjuk, hogy a mozgás, mint önmagam kifejeződésének sajátos eszköze a mozgáskutatásom idején kezdett összekapcsolódni, egybeforrni a pszichológiai háttértudásommal.
Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy bár használunk improvizációt, de nem a mozgás fog dominálni az előadásban. A téma átadhatóságát helyeztem előtérbe, s ez sokszor háttérbe szorította az egyébként izgalmas mozgásos kezdeményeket.
Visszatérve a darab témájához, az árnyékhoz, rám nagyon erős hatással volt, amikor azon a pszichodráma alkalmon megalkottuk egymás antiszerepét és el is játszottuk. Az antiszerep az egymásból látott tulajdonságok ellentétéből dolgozódik ki, épp ezért csak egy antiszerep a sok közül, hiszen ha más ismerőseink alkotnák, lehet, hogy más lenne. Ugyanakkor biztosan tartalmaz tulajdonságokat az árnyékszemélyiségből, ami viszont igazán csak az egyén álmaiból ismerhető meg. Érdekes, hogy én most közel ugyanazt az antiszerepet kaptam, mint hat évvel ezelőtt, csak kicsit enyhébb formában. Anno tőlem elvileg igen távol álló ember bőrébe kellett bújnom, s magam is nagyon meglepődtem, mennyire testhez álló volt ez a szerep számomra. Ennek mentén közelebb kerülhettem bizonyos tulajdonságaimhoz, melyeket addig magamból elutasítva, elnyomva hordoztam. Megismerve őket, viszont van lehetőségem arra, hogy tudjak ezekkel valamit kezdeni, amikor érzékelem jelenlétüket. Meg is szelídültek valamelyest, sőt van, hogy erőt adnak. Ha hagytam volna lesüllyedni, valószínűleg többször és erősebben törnének be az életembe. Ebben látom a téma örök aktualitását is, mivel gyakran veszem észre magam körül, hogy az emberek nem bánnak jól magukkal: gyakran elutasítanak, szigorúan távol tartanak maguktól „zavaró” gondolatokat, érzéseket, és az én szemüvegemen keresztül ezzel hosszú távon maguk ellen cselekszenek.

Hol látod a határt, ahol egy mozgáskutatás már túlmutat önmagán/önmagadon, és előadássá kristályosodik ki?
Szerintem egy mozgáskutatás anyaga is lehet az előadón vagy önmagán túlmutató, ha maga a mozgás (vagy esetemben néhol mozgás-beszéd párosítás) olyan, ami közvetít érzéseket, vagy esetleg gondolatébresztő és nem csak száraz anyag. A mozgáskutatásomban egyébként az előadói minőséggel is foglalkoztam, avval, hogyan engedhetem be a nézőt, hogyan hagyhatom látva lenni, láthatóvá válni magamat. Egy ilyen kutatási anyag előadássá akkor formálódik szerintem, ha egy összefüggő koncepció részévé válva találja meg a helyét és valamilyen tartalmat közvetítő funkcióba kerül.

A pszichológus, Jung szerint nemkívánatos tulajdonságainkat lenyomjuk a mélybe, a címadó szuterénbe. Szándékotokban áll a nézőket „levinni magatokkal a lépcsőn” vagy inkább „az ablakon kukucskálhatunk majd befelé”?
Jung szerint az árnyékszemélyiség a minden nap vállalt személyiségünk, az úgynevezett „persona” tudattalan, negatív lenyomata, vagyis olyan tartalmak tárháza, melyeket el szeretnénk kerülni. Szeretnénk, ha a néző velünk jönne ide, de nem leszünk brutálisak. Mivel az árnyék megismerése nem könnyű feladat, a két hónapos munkafolyamat kevésnek bizonyult arra, hogy messzi mélységekbe jussunk magunkkal és az adott 30 perces keret is behatárol. Ugyanakkor elég nagyot utaztunk ahhoz, hogy legyen hová invitálni a nézőt. Remélem, hogy annál több lesz, mintha csak benéznének egy ablakon. Ha már a kukucskálás szónál tartunk, egyébként szeretném elkerülni, hogy a néző kirekesztve érezze magát, a voyeur szerepébe szorulva, ezért sokat dolgozunk azon a jelenléten, amin keresztül beengedjük a nézőt a saját személyes világainkba.

Az alkotási folyamat közben, amikor az árnyékszemélyiség fogalma körül, a tudatos és tudattalan tartalmakba kalandoztál, előfordult, hogy megijedtél a saját árnyékodtól?
Igen. Pár napja például meglepett álmomban. Valószínűleg ő volt, elég ijesztő dolgokat művelt és fel is ébredtem a vége előtt... de ez nagyon jó, örülök, hogy megjelent. Nem véletlen, hiszen foglalkozom vele, és tapasztalatom szerint minél inkább megértem, miről szólnak tettei, annál könnyebb bánni vele. Ez nem jelenti, hogy azonosulni kellene vele, de tudomást venni róla, érzékelni jó dolog, s az ember eldöntheti, mi kellhet neki belőle és mit jobb visszazárni a palackba. A darabban nem lesz olyan nyers egyikőnk árnyéka sem, mint amilyen esetleg valójában. Ez azért is van, mert mi magunk alkottuk egymás árnyékait, így nem az árnyékunk álmokból kikutatható eredőjéhez jutottunk, hanem ahogy előbb említettem, inkább egy-egy lehetséges antiszerephez. Ezek jelenleg inkább karakteres szerepek és akként is kezeljük őket. Ugyanakkor a darabban nem csak szerepekben, hanem gyakran önmagunkként leszünk a színpadon, hiszen alapvetően ebből a személyes valóságból indultunk ki. Mindenkinek van egy kisebb-nagyon jelenete is. Mivel az antiszerepen keresztül felszínre jöttek az egyéni nehézségek, ezek a jelenetek azok, melyekben szinte mindenki egy számára nem könnyű dolgot lép meg.  Ez kockázatos, de izgalmas kísérlet.

Úgy képzeljük el, hogy több szuterén jelenik majd meg egymás mellett, akár egy társasházi lakóközösség életében, ahol a táncosok szuverén személyiségei élnek egymás mellett? Vagy az egy szuterénben megjelenő különböző személyiségjegyeknek lehetünk majd tanúi?
A szuterén inkább egy szimbolikus cím, és abból a képből táplálkozik, amiben a lélekről, mit házról gondolkodunk, s ahol a tudattalan a legalsó, föld alatti, láthatatlan szint. Kérdésedre válaszolva, inkább az az irány, hogy mindenkinek a saját „szuterénje” válik valamelyest láthatóvá.

Milyen közeg szükségeltetett ahhoz, hogy a testedben rejtett tudások felszínre kerüljenek? Hogyan hatott rád, miben változott a saját személyiséged a darab születése során?
A kutatásban, illetve az abból íródott szakdolgozatom során lettem figyelmes arra, hogy ha hosszabb és mélyebb folyamatokba merül az ember a saját mozgásával dolgozva, akkor a testre fordított figyelem lehetővé teszi, hogy emlék-érzetek kerüljenek felszínre, melyeket a verbalitás előtti kora gyermekkori időszakból hordozunk magunkban. Ezt nevezem rejtett tudásnak, s ez egy nagyon izgalmas terület, mellyel alapvetően a pszichodinamikus mozgás-, és táncterápia foglalkozik és én is dolgoztam vele a kutatásban. Ehhez tehát hosszabb időre, bizalomra és odafigyelésre van szükség.
A próbafolyamaton belül is foglalkoztunk egy ezt elősegítő gyakorlattal, amit én testhallgatásnak nevezek, s ami az autentikus mozgásból átvett páros megfigyelési gyakorlat. De nem is kell ilyen messzire menni, szerintem szinte mindenkinek van arról élménye, hogy néha olyat lát meg a másik gesztusain, mozgásain keresztül, aminek talán az illető személy sincs tudatában.
A személyiségem szerintem nekem változhatott legkevésbé a próbafolyamat alatt, hiszen most magamon tudok a legkevésbé dolgozni. De a személyiségváltozás nem is cél senkinél. Sőt, inkább a meglévő dolgok elfogadása fontos, s maximum abban állhat a változás, ha ettől történik bennük valami. Inkább azt remélem, hogy ettől a fajta munkától egy újabb rétegben vagy színben is elkezdik megismerni magukat az alkotók és talán ebből valamit meg is tudunk mutatni. Az én esetemben pedig leginkább rendezőként történhet velem változás, fejlődés.

Hogyan fejeznéd be a mondatot: A tánc számomra…
…időről időre változik, hogy éppen mit jelent. Most egy olyan kifejezési mód, amin keresztül bárki találkozhat önmagával, akár csinálja, akár nézi és mivel a tánc egyben kommunikáció is, ez az élmény megoszthatóvá válik egymással.

KÖM az L1 Egyesület szervezésében

No comments:

Post a Comment