Monday, September 14, 2015

Interjú Kéri Judit (L1-taggal) Marx Laura lejegyzésében

„A béke számomra a mozgásban, változásban megtalált állandóság” 
Kéri Judit L1-taggal Marx Laura beszélgetett

Kéri Judit koreográfus-rendező a The King and the Pillowcase című tavaly bemutatott darabja kísérő-eseményeként felkért a világ számos táján – Kanadától Hollandián át Ausztriáig – élő magyar és magyar származású alkotótársakat, hogy fogalmazzák meg a hazájuknak szóló érzéseiket, kívánságaikat, az általuk választott módon és formában. Így született a Love & Wish Letters to Hungary című kiállítás (Szerelmes és Kívánság Levelek Magyarországnak), melyet szeptember 14-én a K.A.S. Galériában Koroknai Zsolt L1-taggal közös performanszával nyit meg. Szintén az L1danceFest 2015 keretében nézhetjük meg a MET Galériában Table (Asztal) című installációját, amely a most készülő The Quenn and the Eggs című darabjához készített tanulmány. Ebben a látogatókat arra kéri, hogy üzenjenek anyáiknak, nagyanyáiknak, akár élnek, akár elhunytak, mondják el mindazt, amit jól esne kimondani, akár neheztelés, akár hála. Az üzenetek a szeptember 19-i záróakció során jelképes transzformáción mennek keresztül, segítve ezáltal a férfi és nő közötti harmonikus alkotást és az édesanyánkkal való szimbiózis óta tartó testünkbe-érkezésünket.  


photo: Roland Szabo
Az idei L1danceFesten több alkalommal is találkozhatunk veled, két kiállítás, kiállítást megnyitó és záró akciók, a Vallai Kertben ingyenesen megtekinthető L1-es matinékoncert és egy mindenki számára nyitott (a Jurányi Inkubátorházban, a Zéróplusz Táncstúdióban tartott) workshop alkalmával. Mint koreográfus, táncos, jóga és Theta Healing tanácsadó, Amerikától Indián át Ausztráliáig bejártad a világot. Mit jelent számodra itthon fellépni?
A kezdetektől figyelemmel kísértem az L1 Egyesület munkáját, többször dolgoztam, próbáltam az akkori L1 táncművek stúdiójában is. Nagyon örültem a tavalyi rezidensi meghívásnak, és ez évtől a tagságnak. A kortárs tánc- és előadóművészet terén magas színvonalú, értékes, színes nemzetközi esemény az L1danceFest. Megtiszteltetés számomra a fesztiválon részt venni és munkáimat a hazai közönségnek is megmutatni. Már tizenöt éve külföldön élek, sok helyen jártam és sok országban éltem ez idő alatt, ez mindenképpen fontos tényező a munkáimban is, befolyásolja és átszövi az alkotásaimat. A mostani két kiállításnak viszont személyes és kimondottan magyar vonatkozásai is vannak, ezért izgatottan és kíváncsian várom az itthoni fogadtatást.

Az általad és Meagan O’Shea kanadai táncművész, koreográfus által tartandó workshop címe: We don't need another Hero (Nincs szükségünk újabb hősre). Darabjaidban, például a legutóbb bemutatott The King and the Pillowcase címűben, egyéni és közösségi identitás egybefonódásait, kontrasztjait, a felelősség (női és férfi) oldalait, olykor mindezek erős komikumát boncolod. Mit jelent a „hős” a számodra, és miért nem kérsz belőle?
Van olyan hős, akire várunk, akitől elvárunk, akire a felelősségünket és a személyes hatalmunkat átruházzuk, aki minket megment, felment, felszabadít, diadalmaskodik, győz, nagyobb és jobb nálunk… Ezért felnézünk rá, büszkék vagyunk rá, de irigyeljük is, talán kicsit tartunk is tőle... Számomra a hős másik oldala a feláldozó, aki önmagát, akár az életét is feláldozza, áldozatot hoz, mi meg felmagasztaljuk, felemeljük, ünnepeljük...  Én a saját életemben szeretnék hős lenni, a félelmeimen, önmagam korlátain túllépni. A határaimat kitágítani. A nagy szuperhősből, de a mártírból sem kérek. Huszonévesen a mantrám volt Révész Sándor: Magadat mentsd meg! című dala. A workshopon a duális világban lévő jó es rossz párharcán túlra szeretnék mutatni. A közös munka során térben és időben a testünk kerül a középpontba. Felfedezzük a hangunkat, az érzékelésünket finomítjuk, egyénileg és közösen alkotunk. Az önmagunk és a környezetünk ilyen terű tanulmányozása, az elmélyült munka és a felszabadító játék kapcsolatba hoz saját erőnkkel, eddig meg nem látott lehetőségeinkkel.

Négy testet - a fizikait, az emocionálisat, a mentálisat, és a spirituálisat – különböztetsz meg, ezek összhangját keresed. Alapvetően miben látod a megoldást, ha van, a béke megteremtésére önmagunkban, ebben a hihetetlenül pörgő világban, és mit kaphatnak majd tőletek a workshopra érkezők?
A „négy test” természetesen együtt alkotnak egy egészet. Mindenki különböző mértékben érzékeli, és ápolja, különböző mértékben helyezi egyikre vagy a másikra a hangsúlyt, tudatosan, vagy tudat alatt. Az egyensúly a rájuk szentelt figyelem, tudatosítás es gondoskodás következménye. A tiszta figyelem a szeretet. Amire figyelmet szentelünk, ahova a figyelmünket fordítjuk, amivel törődünk, oda megy az energia, ott történik változás, ott van mozgás. És a mozgás az élet. A béke számomra a mozgásban, változásban megtalált állandóság, belső bizonyosság, biztonság megtalálása es megélése, ami nem mindig csendes vagy mozdulatlan, nyugodt helyen születik.

Érdekelne a széphez, a szépségnek az életben betöltött különböző aspektusaihoz fűződő viszonyod. Mennyire bonyolult a mai világban szépnek lenni, vagy a szépet keresni, mit jelent a színpadi jelenlét vonatkozásában?
Szeretem azt az indián mondást, ami azzal indít útnak minket, hogy „Szépségben járj!” Úgy látom, hogy legtöbbször a tudatállapotunktól függ, hogyan éljük meg a környezetünket. Az esztétika, a természet szépsége segíthet, de ha nem vagyunk rá nyitottak, nem tud hatni ránk. Szeretem a gondozott, esztétikus, tiszta környezetet, de a természet buja szépsége, vadsága, káosza nélkül nem tudnék élni. Ezért is költöztem hét evvel ezelőtt vidékre, a Duna és a bécsi erdő közé. A kertbe néha őzek is belátogatnak... Ami az előadóművészetet illeti, szeretem a sötétet, az absztraktot, a „csúnyát” is megmutatni, azt, ahová nem szívesen nézünk, viszont a teljesnek, az életnek a része, vagy mi teremtettük, akár tudomásul akarjuk venni, akár nem. Szeretem mindezt humorral fűszerezni.

Gandhi, akinek az arcképét és filozófiáját egyik darabodban megidézed, azt mondta „Élj úgy, mintha másnap már meghalnál, és tanulj úgy, mintha örökké élnél.” Az ősöktől, a régiektől, a családunktól való tanulás, a meditáció a Table (Asztal) című installációd, egyben kutatásod témája. Bensőséges rekonstrukciója lesz az anyaság, a férfi női kapcsolat lényegének, az egymásban való bizalom nemzedékről nemzedékre hagyományozódásának.  Rétest is fogtok sütni... Hogyan segíthet a tánc ma minket, hogy megtaláljuk a Gandhi-féle alapállást?
Rövid ideig éltem Izraelben is, ahol a halál közelsége erősebb volt, mint bárhol máshol, ahol jártam a világban. Az élet, az életöröm, az életigenlés és az alkotás, paradox módon ilyenkor a mindennapokban a halálközelség miatt erősebben jelen van. A halál természetesen jelen van az életünkben, jobban, mint ahogy azt tudatosan megéljük. A modern társadalom megpróbál úgy élni, mintha örökké élnénk, főleg az ipar, a piac, a kereskedelem sugallja ezt lépten-nyomon. Hiányolom a halállal szembeni tiszteletet. Nagy szükség lenne a halállal szembeni természetes megközelítésre, mert a halál elfogadása az életben való kiteljesedést szolgálja. Szeretnék olyan kollektív tudatosságban élni, ahol az erőszakos halál figyelmeztetése nélkül is hagyjuk elevenen lüktetni és tudjuk ünnepelni az életet, mialatt teret adunk a változás, az elmúlás, az elválás és az elengedés szépségének. A tánc számomra a változás és a transzformáció művészete. Ennek a folyamatos figyelem és tanulás, a nyitott jelenlét az alapja. Úgy tekintek születésre-halálra, generációk láncolatára, férfi-női minőségek kapcsolódására, mint egy izgalmas táncra. Visszatérő motívumok, könnyebb, nehezebb kombinációk, gyorsabb, lassabb periódusok váltakoznak, alakulnak.

Készülsz újabb darabra? Tanítasz itthon a következő évadban?
A The Queen and the Eggs című előadásra készülök, melynek a mostani Table című installáció az előtanulmánya, kutatása. A szóló az apai és anyai ággal egyaránt foglalkozó generációs téma, amit nekem kell feldolgozni. Mindig az unokák oldják fel a nagyszülők dolgait, ez pont erről szól. Ezért is szeretnék minél több embert meginterjúvolni az édesanyjához, nagyanyjához fűződő viszonyáról. Mint táncos, foglalkoztat a testünkbe való megérkezés. Régen esetleg vallási, most bizonyára más okokból, szerintem az emberek nem fordítanak elég figyelmet és elég JÓ figyelmet a testükre. Művészet kapcsán a legtöbben a képzőművészetre gondolnak, a tánc egyáltalán nem jut eszükbe. Szinte minden művészeti ág képviselője magán, a testén kívül teremt valamit, én pedig magamból. Ez a tanításban, a gyógyításban, minden tevékenységemben szerepet játszik. Mi testben manifesztált lelkek vagyunk. Nem „én vagyok a testem, amelynek van lelke”, hanem „a lelkem vagyok, amelynek van teste”. Amióta csak megszülettünk, a testben levést, a testi életet, az anyagi dolgokat tapasztaljuk meg, erről szól az élet. Mégis a mentális testünkkel foglalkozunk a legtöbbet. Az érzelmeinkről ugyan tudomást veszünk, de az általában kellemetlen. A fizikai testtel kevésbé törődünk – jó, enni szeretünk, de azért is tenni kell, tisztálkodni kell, a szexualitás is komplex, sok esetben problematikus terület, de még olyan alapvető dolgok is, mint a járás és a lélegzés is az. A spirituális énünkkel pedig szinte nem is foglalkozunk. A patriarchális világban elsősorban a bal agyféltekét, a mentális részt használjuk, ami a gazdasági, a tudományos, a technikai, a racionális értékeket részesíti előnyben.

Jelenleg Bécsben a Ti22 nevű társulás igazgatójaként is működsz. Mesélsz erről?
A kilencvenes évek elejétől Bécs a második otthonom. Táncolni is igazán Bécsben kezdtem. Kilenc éve, miután visszajöttem Észak-Amerikából, úgy alakult, hogy ott telepedtem le. Sok lehetőséget kaptam alkotásra és tanításra is. Pár hónapon belül egy előadóművészeti közösségbe is meghívást kaptam, aminek azóta tagja vagyok. A Ti22 művészeti egyesületet a saját projektjeim lebonyolítására, finanszírozására hoztam létre. A tavaly bemutatott The King and The Pillowcase című darab is az egyesület munkája révén jött létre.

Különleges kapcsolat fűz a zenéhez, ezt a darabjaidat tagoló sokféle és sokfeleképpen egymáshoz illeszthető zene igazolja. Hogyan találod meg a számodra éppen inspiráló zenéket? Mit jelent számodra a zene?
Gyerekkoromban intenzíven néptáncoltam és énekkarba jártam, imádtam a matematikát és a természet szeszélyességét. Később kiderült, hogy jó érzékem van a nyelvekhez. Számomra ez mind összefügg egymással. A ritmus, a hanglejtés, a mozdulat, a lélegzés, a szívverés, a lépés jelenti számomra az élet zeneiségét, ami játékos, közlékeny és összeköt. Nagyon szeretek zenészekkel együtt dolgozni, együtt alkotni. Hallgatni, meghallani, az ürességből, a csendből közösen egy teret létrehozni.

KÖM az L1 Egyesület támogatásával

No comments:

Post a Comment