Monday, September 7, 2015

Interview with jaro viňarský (SK) by Kristóf Farkas

“It is a must to fall in love with gravity” 
interview with jaro viňarský (SK) by Kristóf Farkas
---magyarul lent---

“A dancer without a loving relationship to the floor is like a bird without wings” – believes dancer and choreographer jaro viňarský, even though his solo The Last Step Before (for which he received the Audience Award at the Czech Dance Platform and the Sazka Award for Discovery in Dance in 2006), is ‘a story about one of many human attempts at flying’. His performance on L1danceFest 2015 on the 18th of September in MU Theater is followed by his duet choreography peformed by Soňa Ferienčíková and Matthew Rogers. Its title XIRA doesn’t give away too much on purpose, so the audience is free of expectations and can be absorbed by two dancing bodies just like looking into the center of a candle’s flame.

photo: Jozef Barinka
You write your name with small letters. Does this have any specific meaning?
Not really, but I can speak about some without holding on to it. I don’t even know when I really started to use it like that. Probably when I got an email from a friend of mine, in which she greeted me as “Hello, spring!‘. Long story short, my first name is jaroslav, which means ‘to celebrate spring’ in Czech, the shortened version jaro (which I normally use) means spring and in Slovak jar(o) means spring as well. I liked how she addressed me and I started to use it in a playful way as ‘jaroSpring vinarsky’. It is not a creation of any kind of artistic name or something like that. Because I connected spring to jaro without a space, it is how I was dealing with it and used small letter of j and v in my surname as well. A deeper meaning of it I am relating to is to lower our sense of importance of oneself as a person. As a kind of reminder of not taking personality, ego, the game of identification too seriously. It comes from, I guess, my recent interest in evolution of consciousness and all related domains focused on the mystery of consciousness. 

On L1danceFest, the audience can see your solo, The last step before and a duo you choreographed, the euphonic XIRA. Is this word an artificial creation? A name by chance?
Second question about the name. Interesting. The title before XIRA was offering much more to the audience what to imagine before going to see show. On the edge of woman (its English version) was the title. The Slovak version has a few other colors of meaning (Na pokraji ženy). I didn’t want the audience to imagine something very clear about it. Even the previous title is a poetic one, still offers the possibility to grasp one meaning and hold on to it and then, during watching the show, being confused by looking desperately for that meaning and not finding it. I wanted to avoid that. Then we were looking for some unusual name for a woman, a new-born woman, a woman of the future, a woman who is freed from images of what we think of who women are supposed to be and how we see them in society, culture etc. In general also how looking at ourselves through the lens of gender standards is limiting us and creates a problems such as patriarchy, homophobia and so on. So, yes it is an artificial creation but its creation also has a seed in the book Woman on the edge of time written by Marge Piercy. I suggest to the audience to come open without expectations, to take your seat and let yourself be absorbed by two dancing bodies. There is no need to look for meaning anywhere beside the bodies moving and transforming time, space, their forms, being close and being far, then their lines and architecture, its rhythm, its dynamics. Kinesthetic adventure. For me watching Xira is like to look directly into the center of a candle’s flame. It is a direct experience. All you feel during it has its equal value.

Your solo is based on the very close relation between the performer on the stage and light design. In the duo, is this kind of collaboration the same between dancer and choreographer? Or after the creation you have to let it go and entrust it to them?
In a case of the duet it is rather a collaboration – relationship between two friends and dancers Soňa Ferienčíková and Matthew Rogers supported by the boyfriend of one of them, friend of both of them and choreographer, as one of his identities suggests (as identities go always with the sort of defining, naming someone or something) defined by profession category. The story is quite simple. Soňa and Matthew met in New York and danced together at one event presenting photographs of Soňa’s boyfriend at that time. I wasn’t around but Matthew shared photos of their dancing with me afterwards and I was touched by it, by their connection. Once I just said to them that I think they should develop that encounter and create a dance piece together. I didn’t mean to choreograph them but they didn’t feel ready to dance together and to choreograph themselves at the same time, so they asked me to be part of it from outside. In this case, being the choreographer, I didn’t work with them according to my pre-images or pre-ideas of the piece, it wasn’t even a question of my aesthetic taste in dance and movement, but from the beginning I was interested to support their connection, their dance virtuosity and to help to transform it into a simple dance oeuvre. So it means that as choreographer I wasn’t as important as someone who has an idea and makes dancers to bring it into life on stage as first of all primarily I see or feel it. Here I was operating through my choreographic skills however good or not those skills are. Soňa and Mathew trusted me and XIRA was born. Nice human story I think. This constellation is still going on between us. XIRA as you gonna see it in Budapest isn’t the same as in the beginning or even the show preceding the one at L1danceFest (last time we performed it in June this year). The piece went through a quite serious and organic process of its transformation into what it is now and we all are very happy for that, what a beautiful life our baby has.    

You will also give a workshop on the 16th of September at the Hungarian Academy of Dance, where you will teach floorwork based on your solo. Gravity is a constant force – is it an aim to bear it down?
A dancer without gravity, without ability to use it, mastering it, without loving relationship to the floor is like a bird without wings. It isn’t an aim to bear it down but it is a must to fall in love with gravity or to say it more poetically (I love poetry) to know how to use the floor, how to fall down, to fall in love in the right way with taking risk through off-balance and embracing the fact that there will always be a lot of things you can’t control because you hurt yourself. Can we control gravity? I don’t think so. We didn’t invent it. Hmmm, even to me it sounds strange, paradoxical, but let’s leave it this way. I like it as I enjoy now sitting on the floor supported by gravity while writing this answer to this particular question saying a lot of words I can’t control. Fingers dancing on a keyboard while my mind took its wings to fly above my head.

What could be the first step after? Is it a step by the way?
From the point of view of The Last Step Before solo, there is no step after. You have a good intuition. No step is needed anymore and it isn’t a step by the way. It is a gained state of free and open mind.

When you rehearse with other artists, do you try fusing different experiences and backgrounds in order to create, or you rather complete the other's work – like the Jin-Jang?
I like to work with people of ‘my blood’, I mean with whom I share a common sense about the creative process. We all can come from different backgrounds with various experiences, but we can’t think totally opposite. It is like sharing the same beliefs, let’s say, even if we of course and naturally are reaching them through different methods, perspectives. We don’t have to fight about results or final decisions, because we are on the same page fundamentally. I like to work in a devised way of creative processes, 0% of hierarchy, real co-creation. I meant not to say hierarchy such as dancers following the choreographer’s practice isn’t a good one, because I like it this way too. I see love relationships in the same way and it is not a utopia. I am a lucky man having such a relationship with Matthew Rogers. Oh yes, not forgetting a 100% trust and respect in both cases.

KÖM by L1 Association

--------magyarul---------

“A gravitációval muszáj szerelembe esni.”
jaro viňarskýval (SK) Farkas Kristóf beszélgetett

„A táncos gravitáció nélkül, anélkül, hogy szerelmi viszonyt ápolna a talajjal olyan, mint egy madár szárnyak nélkül" – vallja a táncos, koreográfus jaro viňarský. Szólója, a The Last Step Before (amiért a Czech Dance Platformon és a Sazka Award for Discovery in Dance-en is egyaránt elnyerte a közönségdíjat) mégis megkísérli megközelíteni a repülés minden emberben ott élő álmát, a testben és szellemben tökéletesen szabad állapotot. Az idei L1danceFesten, szeptember 18-án, a MU Színházban látható előadását egy duett követi, amit Soňa Ferienčíková és Matthew Rogers táncol. A cím, XIRA nem sokat árul el a darabról, így a közönség szabad teret kap az értelmezésben és úgy merülhet el a két táncoló test látványában, mint a gyertya lángjában.

Kisbetűvel írod a neved. Van ennek bármi különös jelentése?
Nem igazán, de ha úgy van, akkor tudok beszélni róla. Nem emlékszem pontosan mikor kezdtem el így használni, talán akkor, amikor kaptam egy e-mailt egy barátomtól, aki az elején így köszöntött: „Hello, tavasz!” Szóval nagyon röviden, a teljes keresztnevem jaroslav, ami azt jelenti „tavaszünnep, ünnepelni a tavaszt”, ennek cseh nyelven a rövid változata jaro (általában ezt használom), ami tavaszt jelent, illetve a szlovák jar(o) szintén ugyanezt. Tetszett, ahogy szólított és elkezdtem játékosan a „jaroSpring vinarsky”-t használni. Ez egyáltalán nem valami művészi névalkotás vagy ilyesmi. Az, hogy szóköz nélkül kötöttem össze a springet a jaróval, az engem mutat, akárcsak a kereszt- és vezetéknevem kis kezdőbetűs írása. Részemről a mélyebb értelme ennek az, hogy kicsinyítsem le a saját személyem jelentőségét. Emlékeztet arra, hogy a személyiséget, az egót, az (ön)azonosítás játékát ne vegyem túl komolyan. Ez talán onnan jön, hogy az utóbbi időben nagyon foglalkoztat a tudatosság fejlesztése és minden ehhez kapcsolódó terület, ami a tudatosság misztériumára összpontosít.

Az L1danceFesten látható lesz szólód, a The Last Step Before és egy duett, amit te koreografáltál, a szép hangzású XIRA. Ez egy mesterséges szóalkotás? Esetleg egy név?
Ez a második kérdés a névről. Érdekes. A XIRA előtti cím sokkal többet mondott a közönségnek arról, hogy mire számíthat, mielőtt bemegy megnézni. On the edge of woman volt a címe. Szlovákul ez egy kicsit tovább árnyalódik (Na pokraji ženy). Nem szeretettem volna, hogy a nézőknek konkrét elképzelései vagy elvárásai legyenek. Bár az előző cím költői, mégis lehetőséget kínál egy jelentésbe belekapaszkodni, amihez aztán a néző végig ragaszkodni fog, míg végül zavartan, kétségbeesve néz, keresi ezt az értelmet és nem találja. Ezt el akartam kerülni. Ezért keresni kezdtünk egy szokatlan nevet, ami illik egy nőre, aki újjászületett, a jövő nője, a nő, aki szabad és mentes azoktól az elvárásoktól, hogy szerintünk milyennek kellene lennie, hogyan látjuk a kultúrában, a társadalomban stb. Általánosságban ez arra utal, hogy a nemi szerepek miként határoznak meg bennünket, miként korlátoznak, és hogy ezek olyan problémák alapjai, mint a patriarchátus, a homofóbia és így tovább. Szóval igen, ez egy mesterséges címalkotás, de a magja Marge Piercy könyvéből, a Woman on the edge of time (Nők az idők szélén) ered. Azt mondanám a közönségnek, hogy legyen nyitott, elvárásoktól mentes, hogy üljön le és merüljön el a két táncos testének látványában. Nincs szükség semmiféle jelentésre a testeken túl, azon kívül ahogy mozognak és átalakulnak időben, térben, magukban, egymáshoz közel, majd távol, aztán íveiken, felépítésükben, ritmusukban, dinamikájukban. Ez egy kinesztetikus utazás. Amikor a XIRA-t nézem, olyan mintha gyertyalángba néznék. Ez közvetlen tapasztalat és minden, amit ez alatt érzek, teljesen egyenértékű.

Szólód a színpadon lévő előadó és a világosítás közötti nagyon szoros viszonyon alapul. A duettben ez a fajta együttműködés ugyanaz, mint a táncos és koreográfus között? Vagy a közös munka után ezt el kell engedned és rájuk bízni?
A duett esetében ez inkább együttműködés – kapcsolat két barát és táncos, Soňa Feriencikova és Matthew Rogers közt, egyikük párja, mindkettőjük barátja által támogatva, aki épp koreográfusi minőségében van jelen (ugyanis ezek a szerepek mindig valakinek a meghatározástól, megnevezéstől függően változnak), foglalkozását tekintve. A sztori nagyon egyszerű. Soňa és Matthew New Yorkban találkoztak, ahol egy olyan eseményen táncoltak egymással, amit Soňa akkori barátja fotózott. Én nem voltam ott, de Matthew elküldte utána a róluk készült képeket és mikor láttam, megérintett a köztük lévő kapcsolat. Egyszer csak azt mondtam nekik, hogy szerintem tovább kellene menni ebben a találkozásban és csinálni együtt egy táncelőadást. Nem akartam koreografálni őket, de mivel egyikük sem érezte magát késznek arra, hogy együtt táncoljanak és közben még koreografálják is egymást és saját magukat, megkértek, hogy legyek a külső szem. Ebben az esetben, mint koreográfus, nem a saját, előzetes elképzeléseim és ötleteim szerint dolgoztam velük, sőt még az én táncos ízlésem és esztétikám sem számított. A kezdetektől az érdekelt, miként tudnám (meg)támogatni a kapcsolatukat, a táncos virtuozitásukat és segíteni őket abban, hogy ez egy egyszerű táncműben nyerjen formát. Szóval én, mint koreográfus, nem voltam olyan fontos, mint az, akinek van egy ötlete és a táncosokkal azt a színpadon úgy kelti életre, ahogy azt eredetileg ő látja és érzi. A koreográfusi képességeim szerint dolgoztam, akármilyen jók vagy rosszak is azok. Soňa és Matthew megbíztak bennem és megszületett Xira.  Szép, emberi történet, azt hiszem. Szerencsés csillagzat alatt állunk még most is. A Xira, ahogy Budapesten fogják látni, már nem olyan, mint kezdetekben, vagy akár az L1danceFestes fellépést megelőző alkalommal (legutoljára ez év júniusában játszottuk). Az előadás elég komoly és szerves átalakuláson ment keresztül mire olyan lett, amilyen most, és nagyon boldogok vagyunk mind, hogy milyen gyönyörű élete van a gyermekünknek.

Tartasz egy workshopot is, ahol a szólód alapján fogsz talajtechnikát tanítani. A gravitáció egy állandó erő – cél, hogy legyőzzük?
A táncos gravitáció nélkül, a képesség nélkül, hogy használja, uralja ezt, és a talaj iránt érzett szeretet nélkül olyan, mint egy madár szárnyak nélkül. Nem a leküzdése a cél, a gravitációval muszáj szerelembe esni, vagy költőibben fogalmazva (imádom a költészetet) tudni, hogy hogyan használjam, hogyan „essek bele”, hogyan essek szerelembe vele, vállalva az egyensúlyvesztés kockázatát, végeredményben elfogadva a tényt, hogy mindig is számtalan dolog lesz, amit nem tudok irányítani, ezért megsérülhetek. Uralhatjuk a gravitációt? Nem hinném. Nem mi találtuk ki. Hmm, még nekem is furán hangzik, elég paradox, de hagyjuk ennyiben. Most épp azt szeretem és élvezem, hogy a földön ülök, a gravitációtól megtartva, amíg megválaszolom ezt a különleges kérdést, kimondva egy csomó szót, amelyeket nem irányíthatok. Táncolnak az ujjaim a billentyűzeten, míg a tudatom felszáll, hogy elrepüljön messze, a fejem fölé.

Mi lehetne az első lépés az utolsó után? Lépés ez egyáltalán?
A The Last Step Before után nincs lépés. Jó a megérzésed. Semmilyen lépés nem szükséges többé, vagyis igen, bár ez nem lépés, ha már itt tartunk. Ez egy szabad és nyitott tudatállapot elérése.

Amikor más művészekkel dolgozol, inkább a különböző háttértudást és az irányokat próbálod vegyíteni az alkotás során, vagy kiegészíted a másik munkáját – mint a Jin-Jang?
A „saját véremből” való emberekkel szeretek dolgozni, úgy értem azokkal, akikkel az alkotási folyamat során közös nevezőn vagyok. Jöhetünk különböző háttértudással vagy tapasztalatokkal, de nem gondolkodhatunk ellentétesen. Olyan, mintha egy közös célban hinnénk, miközben nyilvánvaló és természetes módon különböző metódusokon és látásmódokon keresztül próbáljuk elérni ezt. Nem kell győzködnünk egymást a végeredmény vagy a végső döntések során, mert alapvetően ugyanazt gondoljuk. Előre meghatározott módon szeretek dolgozni alkotás közben: 0% hierarchia, csakis igazi, közös alkotás. Illetve, nem is hierarchiát mondanék, hiszen a táncos, aki követi a koreográfusi gyakorlatot, erre nem jó példa, ráadásul én is szeretek így (együtt)működni. Ugyanígy látom a párkapcsolatokat is, és ez nem utópia. Szerencsés vagyok, hogy ilyen kapcsolatom lehet Matthew Rogersszel. Ó, és igen, ne feledkezzünk meg a 100%-os bizalomról és tiszteletről sem, ami mindkét esetre igaz. 

KÖM az L1 Egyesület támogatásával

No comments:

Post a Comment